Hétköznapi

Szürke hétköznap volt, szó szerint szürke, vaskos felhők telepedtek ránk, szinte érezni lehetett a súlyukat. Néha- néha erőre kapott a szél, belénk karolt, s lökött rajtunk egyet, hogy induljunk már. Észrevettem a közeledőket, szaporázni akartam lépteim és rászóltam a fiamra, hogy szedje a lábát. Tekingélt, apró lábait egymás után rakta, botladozott, ahogy rákényszerítettem az iramom, s nem értette, egyszerre miért lett olyan fontos a sietés. Tétováztam, hogy köszönjek e, még sohasem viszonozták a köszönésem, de most ki akartam őket zökkenteni a komfortzónájukból, rá akartam őket kényszeríteni, hogy túllépjenek az árnyékukon. Köszöntem. Egy pillanatig semmi sem történt a másodpercek lomhán csoszogtak, már kezdtem lemondani a tervemről, mikor a férfi erőt vett magán, észrevette magát, hogy talán mégis kellene, fejét a földnek szegezte, s mintha csak annak mondanà, röviden, elharapva a szót, odaböffentette. A nő csendben volt, mögötte kullogott, pástétomos konzervekkel a kezében. Barátságtalanul szúrós tekintete az arcomba vágott, szinte libabőrös lettem. Azt hiszem ezeket hívják mifelénk rosszarcú embereknek, energiavámpíroknak. Összenéztünk. Gyorsan elkaptam tekintetem, de még láttam, ahogy lelapuló szőke haját nem engedi szabadjára a zsír, mely rája telepedett, mikor hátravetette fejét. S ekkor kicsúszott széles  száján a szűk köszönés. Diadalt éreztem, s közben meg is mosolyogtam magam, hogy az ember minek nem tud örülni. S mint aki szégyenkezik bűnei miatt, szaporábbra vette a mégis lomhára sikeredett lépteit s próbált felzárkózni a férfi mögé. Menekülési terve, hogy minél kevesebbet legyen közünk hozzá, nem sikerült, mert én és a fiam  beékelődtünk közéjük. Bosszús tekintettel találtam magam szembe, farkasszemet néztünk, ekkor előreengedtem, s mint űzött vad, úgy csörtetett utána majdnem orromra zárva a bejárati ajtót. Eltűnődtem, mily boldogok a lelki szegények, hurcolják az élelmet mint egy kisdedet, mely meghozza számukra a boldog kielégülést. Boldogan boldogtalan nő és férfi, egymás nyomorának kegészítői. Ahányszor láttam őket, egyszer sem tolakodott arcukra a mosoly, de még a köszönés sem. Azon tűnődöm, vajon mi tette őket azzá, amik, s hogy savanyodtak meg az élet tejfölében. Már betolakodtak a liftbe, mikor a 2,5 éves fiam fürkésző szemekkel rám néz és megkérdezi, hogy miért nem megyünk lifttel, s én megértően elmagyarázom neki az elmagyarázhatatlant. 

Zakopanétól Krakkóig

Be kell, hogy valljam,előítéleteim voltak a lengyelekkel szembe, de a bejegyzés végén ki fog derülni, hogy ezek leomlottak e vagy sem. Férjem ötlete volt, hogy második nyaralásként ugorjunk el Lengyelországba. Úticélként Krakkót néztük ki, s mivel majdhogynem útba esett a lengyel Tátra, beugrottunk Zakopanéba is, amit később meg is bántunk. Egész Szlovákián át (délről északra) tartó utazásunk az alig 1 éves fiunkkal hosszan tartó és forró volt, cserébe viszont gyönyörű tájakon utazhattunk. Árva (Orava) vidékére érve esedékes volt egy jó ebéd, megálltunk egy tradicionális árvai étterembe (oravský zrub) és irány a határ. Az ételhez még annyit, h fura utóíze volt mindennek, tanakodásunk végeredménye az volt, h tuti birkazsíron főztek. A határ felé haladva egyre gyérebben volt lakott terület, annál több volt az erdő és a kátyú. Suchá Horánál léptük át a határt.Sokkal több faragott faház van még arrafelé, mesébe illő, ahogy sorakoznak az út mentén, hol felújított, hol ócskább állapotban.Minél közelebb kerültünk a hegyekhez, úgy változott rosszabbra az időjárás.

Magas- Tátra a Gubalowkáról (Zakopane)

Mire Zakopanéba értünk, már gyülekeztek a felhők a fejünk felett. Leparkoltunk a hegyi vasút közelében potom 3 złotyiért/óra és irány a Gubalowka. A hegyi vasút sokkal olcsóbb mint bárhol, ahol eddig jártam, mindössze 10 euróért váltottunk 2felnőtt retúrjegyet. Az út nem hosszú, pár perc alatt a csúcson voltunk. Nem egy eget rengető magasság a maga 1126 méterével, de kedvező időjárás esetén gyönyörű kilátást nyújt a közeli Tátra magas hegyormaira. Nekünk ebből nem sok adatott meg, mindössze kb. 10 perc,mert leszakadt az eső, a hegyláncot beborította a pára, s már csak a lidérces felhő fedte tájat láthattuk. A hegyen sok lehetőség nyílik a kikapcsolódásra pl. lehet bobozni, sétálni vagy jókat enni, inni, válogatni a rengeteg bóvli közt, amit a helyi árusok kínálnak, de ezek közül az esőre való tekintettel az evés- ivás, terasz alól nézelődés maradt.Így is egy élmény volt szemlélni a felhők táncát, ahogy mindig más hegycsúcs bukkant elő. Kb. 1,5 óra szűnni nem akaró eső miatt elindultunk vissza a vovóval, ahogy a kisfiam mondja. Nagy nehezen megtaláltuk a szállást (rossz címet adtak meg) és addigra elállt az eső is, így hát belevetettük magunkat a főutcán hömpölygő embertömegbe. Rengeteg volt a turista, nagy részük lengyel, zsibvásárban éreztem magam. Szerintem itt van a világon a legtöbb 1négyzetméterre jutó sajtárus. Minden elképzelhetőt lehet itt enni- inni, de még venni is. Megtalálható itt természetesen a lengyel konyha a  méteres rablóhúsokkal, sültekkel, de van itt olasz és egyéb nemzet konyhája is. Mi is ettünk, de a lengyel húsokat kihagytuk, maradtunk a jól bevált pizzánál, így a lengyel húsételekről nem tudok nyilatkozni. Másnap szintén  borongós időre ébredtünk, nem telt bele 1 óra és ismét szakadt az eső, így hátrahagyva a hegyeket elindultunk Krakkóba. Az út lassan telt, több dugót is kifogtunk, így 2 óra utazás után a szállásunkat gyorsan megtalálva érkeztünk Krakkó belvárosába.

Krakkó főtere a Rynek Glowny

Divat lett öreg belváros lakásokat felújítani és kiadni a turistáknak, akik a kedvező fekvés miatt szívesen választják a szállás ezen formáját. Nem mű, élethű és közvetlen, egy kicsit mindenki krakkói lehet, ha csak pár napa is. Mi szerettük ezt a formát, mi  több, beleszerettünk a "krakkóságba". Minden közel volt, pár lépésre a központ, kőhajításnyira a vár a Wawel és a zsidó negyed a Kazimierz. Gyalog könnyedén és kényelmesen bejárható volt minden még babával is. Első nap a központot vettük célba a főtérrel a (Rynek Glówny) és a gótikus posztócsarnokkal (Súkiennice) ami ma egy kézműves piac, telis-tele szuvenírekkel, valamint  a főtéren található monumentális Szent Mária Bazilika a Bazylika

 Mária Bazilika

Mariackaval és a városházi toronnyal (Wieza ratuszowa v Krakowe), de számos  kis hangulatos utcácskát is bejártunk, élveztük, hogy süt a nap és szeretet van :-). Ez számomra a dolce vita érzés, amikor jó ott lenni, ahol vagy, azokkal, akik a mindent jekentik számodra. A "dolcsevítába" belefért egy finom fagyi, de tényleg fenséges és a péksüteményeik is kiválóak, akárcsak a minden finomsággal megtömött bagelek. Meg kell még említenem a belvárost övező parkot a városkaput (Brama Florianska) és egykor a városkaput védő erődítményt a Barbakánt. A parkokban kellemes, hosszú sétákat lehet tenni, az óriási fák kellemes árnyékot nyújtanak, néhol sűrű a galambforgalom, de rendszeresen mossák, a parkokat, utcákat. Valamiféle citromos illatot véltünk felfedezni.

Flórián- kapu

Tetszett, hogy a belvárosi negyed lakóházai előtt nem láttunk nagy büdös konténereket, azokat a belső udvarokban tartják, az utcán csupán kis kukákat találunk, amelyeket szintén rendszeresen ürítenek. Tényleg igaz lehet, hogy minél északabbra megy az ember, annál tisztább városokat talál. Északon nem szeretik a koszt. Hajléktalan sem volt sok, csak itt- ott. Az éjszaka nyugalomban telt, semmi hangoskodás vagy zaj, annak ellenére, hogy a másik utcában mentek a villamosok. Másnap reggel a várat a Wawelt vettük célba, valamint később a zsidó negyedet Kazimierzt. A várat a nem a főkapun közelítettük meg Ahogy bementünk a főkapun, balra találtuk a székesegyházat, amely hatalmas méreteket öltött, lásd a képen milyen parányiak vagyunk. A belső udvar szépen rendezett, fűre lépni itt tilos. Mindenütt turistacsoportok gyülekeztek, kiállítás, látnivaló akadt itt bőven, akár egy egész napot is el lehet itt tölteni. A babára való tekintettel mi ezt kihagytuk, cserébe megnéztük a kanyargó Visztulát, az égbe meredő árnyékszékeket a várfalon. A Kazimierz sok izgalmat és nyomasztó történelmet ígért. Az izgalmat a gasztronómia nyújtotta az utóbbit a holokauszt. A valamikori (zsidók híján) zsidó negyed épületeit szándékosan nem újították fel, szinte minden faláról ordít a történelem, talán csak bebeszélem magamnak, talán a filmek hatása (pl. itt forgatták a Schindler listáját), de az utcákat járva végig valami nyomasztó, fura érzés kerített hatalmába.Olyan volt, mintha visszamentem volna az időbe, mintha nemrég hagyta volna el a negyedet az a több ezer ember hátrahagyva a nehéz csendet. Most is beleborzongok, ahogy haladtam felfelé az egyik zsinagóga lépcsőjén.

Zsidó negyed a Kazimierz

A krakkói zsidó családok történetét ismerhettem meg fotódokumentáció segítségével, betekintést nyerhettem a háború előtti zsidó negyed családjainak életébe. A zsidó negyed vidámabb, másik arca a gasztronómiáról szól, mindenféle nemzetközi konyha megtalálható itt, többek közt a zsidó is. Nemcsak enni, de inni is bőven lehet, tele van bárokkal és kávézókkal. Mi egy zsidó kávézóba tértünk be a Chederbe, ahol régen óvoda szerűség működött, itt kezdtek el olvasni tanulni három évesen a zsidó gyerekek. Meghagyták az eredeti épület homlokzatát. Ma is pezsgő kulturális élet zajlik a falai közt, a zsidó kultúra hete számos koncertet és előadást tart itt. Mi mást is kóstolhattunk volna meg mint egy izraeli tipusú kávét, tele fűszerrel, forrón. Érdekes volt, leginkább a gyömbért éreztem benne, íze hasonlított a yogi teára. A hely kellemes volt, már csak azért is, mert telis-tele volt könyvvel.

Cheder a zsidó kávézó

A városi túrát hol máshol fejeztük volna be mint egy burgerezőbe. A Bobby Burger egy jobb fajta burgerező, ha hinni lehet nekik, akkor nem fagyasztott húspogácsát tesznek a burgerbe és a többi hozzávaló is rendben volt, nekem a buci volt egy kicsit száraz, porzós, de összességében egy 4est megérdemel az 5ből. Estefelé még egy kicsit villamosoztunk a kicsi kedvéért. Egyébként nagyon jól meg van oldva a villamos közlekedés, bár néha halálfélelme is lehet az embernek, hogy peron hiánya miatt egyből a közlekedő autók elé lép, de ha megáll a villamos, automatikusan leáll az autóforgalom is a mellette lévő sávban, nem kell attól tartani, hogy bárkit is elütnek, sőt olyan helyen sem, ahol nincs átjáró, mert ha feltorlódik egy kisebb csoportnyi ember, az autók megállnak, nyugodtan át lehet kelni. Nyoma sincs idegbajosan tülkölő sofőröknek, nyugodtak és figyelmesek. Van mit tanulni tőlük, ami a vezetés kultúráját érinti. Másnap is gyönyörű verőfényes reggelre ébredtünk, s mivel délig kellett elhagyni a szállást, beugrottunk még a központba szuveníreket venni és egy picit még élvezni belvárosi hangulatot. Még csak ébredezett a város, kezdett mozgásba lendülni. A Mariacka bazilika tornyából hangjáték hallatszott, egyenruhás kislányok és kisfiúk ballagtak szüleik oldalán, elkezdődött az iskola, mi pedig hátrahgyva a nagyvárosi forgatagot elindultunk hazafelé. Az erdőkkel, hegyekkel övezett út nagyon kellemesen telt, lehet csodálni a tájat. Első pihenőnk Dolná Lehotán volt esedékes, amely az árvai vártól pár kilométerre található.Kedves barátaink laknak itt, velük együtt gyönyörködhettünk az Árva folyóba s a körülöttünk lévő természetbe. Tutajos turistákat is láthattunk, érdemes lenne kipróbálni. Egy órás pihenő után továbbindultunk, még 2x megálltunk az út során pihenni, mert ez a 306km, csupán 60km autópályával embert próbáló volt végigutazni a hőségben. Pihenőkkel együtt 8 órát utaztunk. Krakkó nagyon tetszett, oda még visszatérünk és mindenkinek melegen ajánlom, a lengyel Tátrát viszont nagy ívbe elkerüljük.

Posztócsarnok belülről

Posztócsarnok a háttérben

Barbakán

Székesegyház a Wawel-dombon

A kanyargó Visztula

Kazimierz

Kazimierz

Bobby Burger

Potozky László: Éles 

(Vigyázz mert az elmédbe karcol....)

Bár mostanában gyakrabban forgatok kakis pelust mint könyvet, éjjel azért én is olvasóvá válok, főleg ha a Jézuska hozza :-). Tehát még aránylag friss az élmény, noha már lecsengett bennem a buzgalom, hogy feltétlen megosszam benyomásaimat. Egy ismerős álatal találtam rá a könyvre, fülszövegét olvasva egyből fölkeltette az érdeklődésem, elég csak olyan varázsszavakat elejteni benne mint a facebook, kétségbeejtő világ, kilátástalanság, bezárkózás, fádalom, önpusztítás, kirekesztődés, prostitúció stb. Hazudnék ha azt mondanám nem kötött le a könyv, le se tudtam tenni, hozzámragadt, a retinámba égett. Aktuális, friss, nyomasztó, helyenként túlzó és betolakodó, De, SZ E R E T T E M! 

Lekötött és elgondolkodtatott, vajon tényleg ennyire rossz a helyzet? Mi a baj a generációnkkal? Van e baj?  Ki tette ezt velünk, és miért hagytuk\juk?! Ezeken méláztam, de közben meg ami rettentően szórakoztatott és kikapcsolt az a nyelvezete. Igen sok benne a káromkodás, de nem tolakodó, és nem ez tetszett benne, hanem, hogy odatette azt, amit oda kellett. A puzzle összeállt. A diákszleng egy aranybánya,találó és a szituációk megéléséhez, átéléséhez elengedhetetlen. A zaklatott lelkiállapotnak, az egyre fokozódó feszültségnek megadja a ritmusát, hangulatát. Mi is akik olvassuk, lendületbe jövünk, ott futunk velük, kaparjuk a csíkokat és lelassulunk ha kell, bambulunk és halljuk a kongó csendet, a fájdalom zaját. Az egyed, aki kirekeszti magát saját közegéből egy kontroverz figura, eleinte sajnáljuk, együtt érzünk vele, majd őrültnem tartjuk, végül egyre dühösebbek leszünk rá, a tehetetlensége az őrületbe kerget, ördögi köre egyre gyorsabban pörög, majd megáll ,s egyszercsak vége a sztorinak, amikor még várnál valami gonoszat, vagy tragikus végkimenetelt, akkor csak úgy lemegy a roló és fimszakadás. Dühös vagyok, h ennyi, nincs tovább, nincs több fájdalom, düh és szorongás, gyikkosság és halál, csak beletörődés és kész. Én így értelmeztem, de még gondolkodom rajta. Sok helyen olvastam a kritikában, h ez egy generációs társadalomrajz, de ezzel nem értek egyet, szerintem minden generációnak megvannak a faszagyerekei, a belevalók, az életet nagykanállal evők és a kirekesztettek, akár önszántukból vagy önhibájukon kívül, akik nem szállnak fel a "szeretetvonatra". Na igen itt van az Y generáció Pán Péter- szindrómája, fogysztói dársadalomaban nőttünk fel, s megjelent a facebook a mindennapjainkaban, de nem csak az, a késleltetett munkavállalás és egyben feleősségvállalás saját életünkért, én csak örök diák- szindrómának hívom, ez mind mind jelen van benne. A szociális hálók betörése mindennapjaikba egy undorfaktor a főhős szempontjából. Tagja a nagy családnak, de sokszor csak unalomból tölti rajta idejét. A másik faktor a birtoklási vágy, légy olyan mint én, és akkor szeretni foglak, ha megváltozol és olyan nyomi leszel mint én, akkor ketten elevickélünk valahogy ebben a nyomorult világban. Szociopata egyén, aki megfojtja, lelkileg megnyomorítja a másikat, aki aztán illedelmesen megszabadul tőle, ha már nem bírja cérnával. Az Éles mint a leírtakból kiderül nomen est omen, Éles tárgyak, amikkel lelki kínjait enyhíti, önmarcangol, a tehetetlenségét gyógyítja, éles a téma is, amit feszeget, és sok éles helyzet is van, egy darab penge jut az eszembe, amely bármerre billenhet (ez pedig egy éles helyzet), és még biztos sok minden másra is utal a cím, hirtelen ezek jutottak eszembe. Azzal mindenki tisztában van vele, hogy ez nem csak a főhősről szől, hanem a hozzá hasonló, a világunktól megcsömörlött és kiábrádult, helyét nem találó fiatalról, még ha sokban nem is tudunk vele azonosulni, mert addig nem megyünk el, hogy kínozzuk magunkat, de a képmutatásból, önsztárolásból, féktelen bulizásból, a milyennek kell lennünkből elegünk van, mi is kirekesztődünk egy időre, éppen ezért sokan mégis megtaláhatjá magukat benne, mégha csak részben is. A prostitóció mint kereseti lehetőség, kevés munka és kényelmes pénz generációnk egyik szomorú foltja. A rossz anyagi háttérrel rendelkező családok gyermekei belesodródnak a pénzkeresés e formájába. Ennek továbbfejlesztett változata a bűnözéssé fajult prostitúciós rablás, az áldozatok gondos kiválasztása és kirablása. folyt köv.

"Minden egyes élet a HELYES. Mindegyik út, a HELYES út. Minden lehetett volna bármi más... és az is csak annyit érne."

Mr. Nobody

Csupán részleteket ragadnék ki a filmből, azokat a mondanivalókat, amiket elgondolkodtatónak tartok, természetesen egyáltalán nem biztos, hogy mindenki egyetért velem, de nem is ez a célom. A film kulcsfontosságú szava a VÁLASZTÁS. Vajon választásaink hogyan befolyásolják életünket, egyáltalán befolyásolják-e? Van rossz választás, vagy csak ezzel akarjuk igazolni kudarcainkat? És vajon, ha gyerekkorunkban már látnánk az egyes választásaink következményeit, hogyan választanánk? Jól döntenénk, vagy teljesen másképp történne minden? Nos, sok kérdést vet fel a film. És itt vannak még a félelmeink, azok a tudatalatti félelmek, amiket nem tudjuk, h honnan vannak. A magzati korból, vagy talán sokkal korábbiak? A film felvetése szerint egész az ősidőkig nyúlik vissza, abba a barlanglakó múltba, amikor az életre lépten- nyomon veszély leselkedett. Belénk rögződött, életről- életre tovább öröklődött, félelelmek, amelyek a későbbi életek bármelyikében fölbukkanhatnak. Gondoljunk csak bele, h sokszor rádöbbenünk és rákérdezünk magunkban, hogy miért is félek, hiszen nincs semmilyen alapja, nincs is a jelenlegi életemben rosssz tapasztalatom ezzel, vagy azzal kapcsolatban, mégis szorongunk. Ezt véli a film egyfajta ősi félelemnek. Ez a vélekedés magában hordozza a reinkarnáció gondolatát, egyes vallásokban teljesen elfogadott folyamatot, a keresztényeknél pedig a földi életen túl lévő örök életet. Talán az örök élet elnyerése után sem múlnak el korábbi félelmeink és tovább kísértenek a mennyben. A földi szenvedéstől ugyan a halál beálltával megszabadulunk, de a félelmeinktől való szabadulást senki sem garantálja. Egy fontos etikai kérdés is felvetődik, az örök életé. A Földön töltött örök élet. Az ember már nem elesett halandó, a haláltól többé már nem kell tartania az emberiségnek, csupán egyetlen embernek Mr. Nobodynak. Ő az utolsó halandó ember a Földön. De ennek ellenére nem fél a haláltól, csak attól fél, nem élt eleget. Amikor beáll a halál pillanata, csak egy pillanatra hal meg, az idő visszafelé kezd forogni, s újra él, kvázi reinkarnálódik. Tehát a jelenlegi tudományos állás szerint sem hal meg egyikünk sem. Visszatérve a választásra, itt egy kilenc éves fiú játszik el a gondolattal, hogy a 3 lány közül melyik milyen társa lenne az életben. A szerelmi vonal itt csorog be a történetbe és a lehetséges életek a lehetséges feleségekkel váltakoznak néha követhetetlen egymásutániságban. De a három jelölt közül egyik sem tökéletes, rámutatva ezzel arra, hogy nincs ideális, jó, vagy tökéletes választás, csak maga a választás van, amellyel aztán együtt kell élni, vállalva a lehetséges gondokat, fájdalmakat, kudarcokat, amelyek az élet természetes velejárói, s akkor lesz boldog és elégedett az életünk, ha ezzel megküzdünk. Nekem beugrott a Mézga család a maga kultuszmondatával: "Ha Hufnágel Pistához mentem volna", nos drága Paula, egyáltalán nem biztos, hogy jobb, tartalmasabb, nyugodtabb életed lett volna Hufnágel Pista oldalán. Szerintem számtalan Mézgáné típusú ember él a földön, aki elégedetlen az életével, de ahelyett, h folyton azon siránkozna, ami nem következett be, inkabb próbáljon meg a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot és arra gondolni, hogy ez az ő válsztása, nem másé. A fent említett felvetéseken kívül arra is gyárt elméletet, hogyan választjuk ki szüleinket, miért éppen ők a szüleink és nem mások. Miért pont abban a családba születtem és nem másikba, valamint a szülői felelőség is szerepet kap. Egy rosszul sikerült házasság, hogyan befolyásolja a gyermek életét, döntéseit. Mi lesz a gyermek sorsa, ha az anyával marad, és milyen, ha az apával? Nem tudni, de megint csak megerősíteni tudom, h akármi is a döntés, a lényegen nem változtat, mert a másik sem jobb, csupán más. Talán nem ennyire nehéz a film, csak én tettem magamnak azzá, mindenesetre sajnálom, hogy csak most láttam, és hogy eddig nem szinkronizálták le, pedig szerintem érdemes lenne.

"Vajon mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Ahogy a legtöbb élőlény, a galamb is hamar rájön, ha megnyomja a gombot, jutalmat kap. De ha automatikusan kinyílik az ablak 20 másodpercenként, a galamb elgondolmodik: Mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem. Ha éppen akkor csapkodott a szárnyával, ezután mindig ezt fogja tenni, ... mert meggyőződése lesz, hogy azzal befolyással lehet az eseményekre. Ezt úgy hívják: "Galamb babona"

"Van élet a halál után? A halál után? Honnan lehet ilyen biztos benne, h létezik egyáltalán?"

 

Tavaszhimnusz

Tavasz, te Hercegnő

Várlak téged,

Széttéped fogaddal

A fehér étert

Megmutatod erőd,

Már látlak is téged.

Sárga mosolyod

A lehunyó télben,

Kivillantod karmod

Mi bizalmat ébreszt.

Azt adod nekem,

Mire nyomott lelkem 

Egyre csak éhez.

Végigsöpörsz végleg a zord télen,

Tavasz, te Istennő kívánlak téged.

Koncerthangulatban- Ákos Aréna 2014

( December 13., szombat)

Mint azt tudni lehet, az Ákos koncertekre jó előre meg kell venni a belépőket, főleg ha az ember jó helyen szeretne csápolni. Mivel egész nyáron az esküvőre készültünk, csak szeptemberben jutottunk oda, hogy jegyeket szerezzünk A jegyekért egész Salgótarjánig mentünk, mivel az egész jegyeladási rendszer úgy van megoldva, hogy a külhoni magyarok nem tudnak normális áron jegyet rendelni a neten, ugyanis a jegyáruházakon keresztül csak átutalással vehető meg, amire a bank a külföldi utalásért és a kiszállításért annyi pénzt levesz, mint maga a jegy ára. Tavaly jártunk így, így idén erről a lehetőségről lemondtunk, és magunk vettük meg a jegyeket egy IBUSZ irodában. Ennek az volt a hátulütője, hogy már csak pár ülőjegy maradt, azok is a lehető legrosszabb helyen, jó messze a színpadtól, de ekkor még bizakodtunk, hogy nem lesz az rossz, a lényeg, hogy ott leszünk és hallhatjuk Ákost élőben. Pár napra rá, hogy megvettük a jegyeket, kitették a következő koncert dátumát, ahol még bárhová lehetett volna jegyet venni, ezt kissé nehezményeztük, és nemcsak mi, hanem sokan mások is. Megvárták, míg elfogynak az úgymond olcsó jegyek (ahova én már nem is engedtem volna eladni, később indoklok), aztán meghirdették az új koncertnapot. Igazságtalannak éreztük, hogy így bánnak a rajongókkal, de továbbra is bizakodtunk, hogy jó lesz az, mégis a fő napra kaptunk jegyet, és nem kell pénteken munka után Budapestre rohanni, hanem szombaton szépen kényelmesen odaérünk. Elérkezett a koncert napja, sikeresen fölértünk Pestre, az Áréna Plaza-ban parkoltunk le, közel volt a helyszínhez, ingyenes a parkolás, aránylag biztonságos is. Egy gyors mozi következett, ebéd, nézelődés a plázában, majd kimentünk a Vörösmarty térre, és belevetettük magunkat az adventi hangulatba. Sok szép kézműves portéka, tömeg és fagy, amire az előzetes előrejelzések miatt nem számítottunk, majd egy jó vacsora egy belvárosi hangulatos étteremben, az útra egy kis faszénen sült kürtőskalács, jó forró, hogy megelégítse a kezünket, és irány a Papp László Sportaréna. Ahogy kiléptünk a metróból, egyből óriási tömeg fogadott. Mi is benyomultunk közéjük, kikészítettük a jegyeket, és vártunk. Cirka fél óra alatt motozással együtt bent voltunk a bejáratnál, ott akadt egy bibi, de nem csak nekünk, többeknek nem olvasta le a szkenner a jegyet, ezért még pár percet várakoznunk kellett, hogy leellenőrizzék a jegyet, és végre beengedjenek. A toaletteknél mondanom sem kell óriási sorok, de nincs mese, ki kell várni a sorunkat. Majd végre elfoglaltuk helyeinket, barátkoztunk  a helyzettel, hogy onnan fogjuk végignézni a koncertet, és bíztunk továbbra is a legjobbakban. Pár perc múlva kiderült, hogy rossz szektorban ülünk, ezért egy szektorral előbbre kerültünk, de nem jobb helyre, mert kissé belelógott a képbe a korlát, meg még egy- két illuminált állapotban lévő táncikáló csajszi, na de ezt elnéztük nekik, végülis nem színházba jöttek, hanem koncertre. Egy jó félórás késéssel megérkezett a zenekar, a szokásos fényűző bevezető után, pár vicces megjegyzést tett Ákos, ahogy azt tőle megszokhattuk. Közvetlenséget sugározva, lazán kezelte a több ezres rajongói tömeget. A számok elég nagy százaléka Bonanza feldolgozás volt, vagyis újrahangszerelte, mert saját bevallása szerint abban a formában nem hajlandó közönség elé vinni. Nyilván nagy fejlődésen ment keresztül, és megváltozott az igény a rajongók részéről is. Én például bevallom, hogy kevés Bonanza dalt ismerek, ezért nekem nagyrészt újdonság volt, én jobban kedvelem a már Ákos néven kiadott számokat. Mondanom sem kell, hogy a koncert látványvilága most is fényűző volt, lézershow minden színben és mennyiségben, amit, teszem hozzá, az ülő közönség külső szemlélőként élvezhetett csupán, mintha ki lettünk volna hagyva a show-ból.  Az volt az érzésem, mintha egy koncertfilmet néznék, nézem, ahogy a többiek lent buliznak. A hangzás is hagyott némi kívánnivalót, ha nem ismertem a szöveget, nem tudtam kivenni, hogy miről énekel, annyira torzítottak a hangfalak, kivéve a lassú számoknál. A férjem meg is jegyezte, ő eléggé háklis a minőségre, hogy olyan, mintha egy régi mobilból hallgatná a zenét, és volt benne valami. Ha az ember nem kevés összeget kiad egy koncertre, elvárja a jó minőségű hangzást, ha már nem látja az előadót. Mondjuk őt speciel miniatűr formában végig láttuk, meg voltak óriási kivetítők, de annak meg tv-s hatása volt. Viszont elégedett voltam a repertoárral, mert mind a 4 kedvencem elhangzott, az egyik, ami az esküvői meghívónk mottója volt a Kezemet nyújtom, aztán az Érintő, ami a gyertyatáncunk zenéje volt (akkor voltam utoljára menyasszony, asszonyként tértem vissza) a harmadik nagy kedvenc a Persze hajnal van megint... és az új albumról az Amikor szerettél. Mind a négy dalhoz személyes élmények kapcsolódnak, ezért különösen kedvesek számomra, és ezzel szerintem mindenki így van. Az érint meg a legmélyebben, amivel azonosulni tudunk. Már csak ezért sem bántam meg, hogy elmentem a koncertre. A koncert másfél órás volt, sikerült egyszer visszatapsolni, lejátszott még 3 számot, így végül 2 órás élményben lehetett részünk. A tanulság számomra az, hogy legközelebb csak olyan jegyet veszek meg, ahol a sűrűjében tombolhatok, ülve nem az igazi (kivéve a színházas koncerteket), de arra még várnom kell, mert a koncerten velem volt egy kis potyautas is a pocakomban, és jelenleg ő számomra a legfontosabb :-). 

Ha maradnék ...

 If I stay

 Akik figyelemmel követik bejegyzéseimet, azok tudják, hogy micsoda várakozás töltött el, hogy végre megnézhessem ezt a filmet. El kell mondjam, hogy nagy csalódás volt számomra, mint történetileg, mind látványban. Egy ami tetszett a zene volt, mivel kedvelem a klasszikus zenét. Maga a film mondanivalója nem túl bonyolult, azt hittem jobban lesz képviselve vagy másképp a túlvilág, vagy élet a halál után. Ezeket az elképzeléseket a klinikai halálról már sok film és könyv ugyanígy ábrázolta, ezért csalódás volt számomra, hogy semmi új a nap alatt. Engem főleg a történet ezen része izgatott, mert ez a téma is anno foglalkoztatott. Tudom, hogy egy értékelésnél azért nem csak a magam szempontjait kell figyelembe venni, hanem az egészét a dolognak, ezért az a megoldása a filmnek, hogy szaggatott volt a történet, tehát mindig újabb és újabb részleteket tudunk meg a főszereplő Mia életéből, miközben ő élet- halál közt lebeg, nem volt egy rossz megoldás a film készítőitől. Ami kimondottan irritált az az érzelgősségi faktor, ha lehet ezt így nevezni. Néha kénytelen vagyok saját kifejezéseket alkotni, hogy pontosan érzékeltetni tudjam, mire is gondolok. Nagyon szép dolog ha két fiatal szereti egymást, de azért az egész filmben a nyafogásukat nézni, elég unalmas. A másik dolog, hogy a fiatalok, akik még alig ismerik egymást, tragédiakánt élik meg, ha egymástól a tanulmányok miatt el kell válniuk egy időre. Persze mind azt hisszük, hogy az első az igazi és örök, de azért mégis túlzásnak érzem, hogy egy diákszerelem miatt egy rendkívül tehetséges zenész, aki tudatosan készült erre a pályára, feladjon egy zenei ösztöndíjat Amerika legelismertebb zenei intézetében egy turnéról turnéra utazó popsztár miatt. Ha egy karakter úgy van bemutatva, hogy egy öntudatos lány, már gyermekkora óta készül valamire, akkor valahogy nekem nem illik bele ez a szerelmi évődés egy olyannal, akivel még szinte semmit nem élt meg az életben. Vagy ez lenne benne a drámaiság?  Lehet, hogy én vagyok túl szigorú, és a maga nemében egy jó film, mert magam is meglepődtem, hogy az Imdb-n majd 7-et kapott. El tudom képzelni, hogy olyan 20 éves koromig nekem is nagyon bejött volna ez a téma, de véleményem szerint a felnőtt populáció nagy része csak egy gyerekfilmnek fogja fel, és nem túl izgalmas számára. Vagy azért, mert ezeket az érzéseket már megélte (és nagyon remélem, hogy így van), vagy pedig egyszerűen túl sematikusnak találja. Ez a véleményem, de jó lenne, ha mások is kifejtenék a véleményüket, szívesen meghallgatnám egy kamasz meglátásit is. Az a része a filmnek pedig, amely a címre utal, csak a végén jut kifejezésre, amikor elveszíti a családját, s neki el kell döntenie, hogy menjen, avagy maradjon, s egy romantikus befejezés tárul elénk, a  popsztár pasija közli vele, hogy felvételt nyert abba a bizonyos világhírű iskolába, s mi más következik belőle, hogy az álmait nem adja fel még a kómában sem, ezért nem értettem a már fentebb említett párkapcsolati kínlódást, mert végül mégiscsak kiderül, hogy ez számára a legfontosabb.